Pedagógia

A Waldorf-pedagógia az értékelést a gyermek megismerésének és megértésének eszközeként fogja fel. Minél pontosabbak és átfogóbbak a tanár megfigyelései, annál mélyebben képes megérteni a gyermeket. A gyermeknek ez az alaposabb megértése elősegíti a gyermek pozitív fejlődését. Ideális körülmények között az értékelésnek az lehet a legfőbb eredménye, hogy a gyermek használható segítséget kap, és új fejlődési lehetőségek tárulnak fel számára. Az értékelés átalakulásokat eredményezhet a tanításban és a tanulásban egyaránt.
Az értékelésnek két szintje van: az egyik a tanár folyamatos megfigyeléseiből alakul ki, a másik pedig a formális visszajelzésekből. A tanár által folyamatosan végzett megfigyelések kiterjednek a gyermek napi iskolai tevékenységére, munkájára, szociális kapcsolataira, órai jelenlétére, otthoni feladatainak elvégzésére, a vele kapcsolatos szokatlan jelenségekre – atipikus magatartás, otthoni vagy szociális krízisek, betegségek.
Az általános jellemzés mellett a gyermekek sok elvégzett munkájukhoz értékelést kapnak. Ez a visszajelzés az első iskolai években még szóbeli formában történik, a középtagozattól (5. osztálytól) kezdve viszont megjelennek az írásbeli értékelések különböző formái: például néhány soros írásbeli visszajelzés az adott munkáról, pontszámokkal vagy százalékban megadott értékelés.
Az osztálytanító évközi megfigyeléseiből származó jegyzeteket a szaktanárok kiegészítik a gyermek szakórákon nyújtott teljesítményével. Az év során összegyűlt észrevételeket az osztálytanító és a szaktanárok összegzik a gyermek év végi bizonyítványában. Ez 1-12. osztályig szöveges bizonyítvány, melyet alsóbb évfolyamokon kizárólag a szülők, később a gyerekek, fiatalok számára is írnak a tanárok. A gyerekek 1-8. évfolyamon az osztálytanítótól egy olyan bizonyítványverset kapnak, melyben képszerűen, a verselés eszközeivel megjelennek az adott tanévben tapasztalt jellemzőik és a lehetséges fejlődési irányok. Ezt a verset a következő tanévben minden diák hetente egyszer elmondja az osztály előtt lehetőség szerint a hét azon napján, amelyiken született.

A Waldorf-pedagógia a gyermekben szunnyadó képességek szabadon történő kibontakoztatására törekszik. Ennek érdekében egy belső vágyat próbál kiépíteni a gyermekben, amely őt végül saját, szabad akaratából sarkallja a világ megismerésére. A külső motivációt lehetőség szerint kerüli, ezért tartózkodik a középiskola utolsó éveit leszámítva pl. az osztályozástól is.

A Waldorf iskolában – különösen az alsóbb évfolyamokon – hagyományosan nincs, vagy kevesebb és másmilyen házi feladat van, mint más iskolákban. A gyermeknek – ahogy a felnőttnek is – szüksége van arra, hogy a munka és a pihenés időszakai kiszámítható módon, napi, heti, évi ritmusban, viszonylagos állandóságban váltsák egymást. A délelőtti, iskolában, intenzív munkával töltött idő után a délután alapvetően a pihenés, ellazulás, a délelőtt átéltek lelki feldolgozásának időszaka kell legyen. Ez életkortól függően alvást, játékot, olvasást, házimunkát, barátokkal való találkozást jelent. A másik fő szempont az, hogy a pihenéssel töltött délután és az egészséges, jó alvás során a délelőtt megszerzett ismeretek, tapasztalatok „fel- illetve átdolgozódnak” a gyerekekben, és másnapra már más minőségben, „sajátunkká válva” tudják felidézni azokat a tanítójuk segítségével. A következő napi főoktatás erre az új minőségű tudásra épülhet rá.
A felsőbb osztályokban már egyre nagyobb szükségét érezzük a házi feladatoknak. Tanárnak és szülőnek – már a gyerekek bevonásával – a lehető legjobb döntést kell meghozni az házi feladatokkal kapcsolatban.

A Waldorf iskolákban hagyományosan és alapvetően nem használnak nyomtatott tankönyveket. A diákok 12 évig maguk készítik saját „tankönyvüket” az osztálytanító, majd az epochaadó szaktanárok vezetésével. Ennek fizikai formája alsóbb évfolyamokon a nagyalakú, sima, viszonylag vastag lapú „epocha füzet”, felsőbb évfolyamokon esetleg valamilyen módszerrel később „bekötött” különálló lapok.
Nincs előre megadott, „kőbe vésett” „tudásanyag”; a könyv tartalmát a tanár maga alkotja meg a gyerekek életkora, igényei és a saját kutatásai, illetve az osztállyal közös munkája alapján. Így ez egy élőbb szöveg lesz, mint a hagyományos tankönyveké. Az, hogy a gyerekek jó minőségű rajzokat, ábrákat készítenek, elmélyíti bennük az adott témát és fejleszti művészi kifejező készségüket.
Felsőbb osztályokban elfordul a hagyományos tankönyvek használata is.

A Waldorf-pedagógia minden eszközét és módszerét szigorúan alárendeli pedagógiai céljainak és a gyermeki fejlődés törvényszerűségeinek. Mivel a serdülőkorig a gyermeknek követendő emberi tekintélyre van szüksége, ezért létrehozta az osztálytanítóság intézményét. Az osztálytanító elsőtől nyolcadik osztályig kíséri a gyermekeket és a lehető legtöbb tantárgyat tanítja is nekik. Ezzel az általánosan művelt emberfő példáját is szolgáltatja, hiszen a gyerekek megtapasztalhatják, hogy egy átlagos szinten mennyiféle tudás belefér egy emberbe. Ráadásul a gyermekek olyan közösségben bontakozhatnak ki egészségesen a legteljesebb mértékben, amelyet ritmus és állandóság határoz meg. Ebben megbízható támasz számukra egy felnőtt, aki 8 éven át kíséri őket, és  tanítja a lehető legtöbb tantárgyat. Eközben alaposan megismeri tanítványai individuális képességeit, és erősségeikre építve korrigálhatja gyengeségeiket.

A felső tagozatban (gimnázium) már a szakmai tekintélyé a főszerep, ekkor minden tárgyat szaktanárok oktatnak. Osztálykísérők állnak a tinédzserek mellett, akik jelen vannak az ifjúság életében, amikor arra konkrét igény mutatkozik. Választhatnak a tanulók személyes Tutort is, akivel a kor jellegzetes megpróbáltatásait könnyebben átvészelhetőnek találják.

A buktatásnak azért nincs értelme, mert a Waldorf pedagógia messzemenően a mit? mikor ? hogyan? elvére épít, a tanulók mindenkori fejlődési szakaszaihoz igazodik és a gyakorlatban is életközeliségre törekszik. Teljesen fölösleges lenne még egyszer ugyanazon a folyamaton, ugyanazokon a feladatokon  végigmenni. Ha egyes diákok teljesítménye elmarad a többiekétől vagy az elvárhatótól, attól még ugyanabban a közösségben maradnak, ami biztonságot ad a gyermeknek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy később ezeket a lemaradásokat behozzák, sőt van, hogy egyes területeken élre törnek.
Mivel hozzászoktak, hogy nem külső kényszer miatt kell készülni, tanulni, teljesíteni, hanem jól szerepelni önmagáért is értékes és jó érzés, belső szükségletté válik a készülés. Megszületik bennük az egészséges érdeklődés a világ iránt és a belső erő, amivel képesek a napi rutint elvégezni anélkül, hogy ezért különösebb dicsőség vagy elmarasztalás járna.
A fejlődés alapja nem a teljesítménykényszer hanem az egészséges belső hajtóerő, ami maga a motiváció.

Németországban és Angliában, ahol több mint 80 éve működnek Waldorf iskolák, a gyakorlat azt mutatja, hogy sikeresek a továbbtanulásban, és a legkülönbözőbb szakmákban helyezkednek el. Ennél is lényegesebb, hogy a külföldi felmérések szerint nincs köztük munkanélküli. Egyes felsőoktatási intézmények kifejezetten nagyra becsülik a Waldorfos diákokat, hiszen egy olyan intézményben, ahol a kisgyermek kortól kezdve nem csak az intellektuális képességeket veszi igénybe, kifejlődnek olyan kulcsfontosságú minőségek, mint pl. a csoportmunkára való készség, a kreativitás, a folyamatokban való gyakorlati gondolkodás képessége, magas fokú érzelmi intelligencia és szociális érzékenység.. Ezek a tulajdonságok pozitívan befolyásolják az életben való helytállás, megfelelés, de az önálló döntésképesség kialakulását is.

Ez a tévhit onnan ered, hogy Waldorf iskolákat külföldön szabad iskoláknak is szokták nevezni. Ezen kívül az a filozófiai háttér, ami a pedagógia alapja, „a szabadság filozófiájaként” került be a köztudatba. A gondolat lényege, hogy minden szellemi irányzatnak függetlennek kell lennie az adott kor társadalmi, politikai,gazdasági folyamataitól, elvárásaitól. A nevelői szabadságot is hangsúlyozza: nem kívülről megállapított követelményeket, önkényesen meghatározott programokat kell a gyermekekbe táplálni, hanem az élet és az azt tükröző gyermeki természet leírásán alapuló fejlődési törvényszerűségeket kell figyelembe venni.
A Waldorf tanárnak a nevelés művészévé kell válnia. Az alsó tagozaton egy szeretetteljes,  tekintélyen alapuló viszony jellemzi a diák-tanár kapcsolatot. Később a tanulóknak meg kell tapasztalniuk a szigorú határokat, majd a kiemelkedő szaktudás elismerésére alapozva, a felnövekvő gyermekek fejlődésével együtt változtatva a kapcsolatot, tanár és diák eljutnak egymás megismeréséig, tiszteletéig.

A Waldorf – iskolák a legjobb gazdálkodás mellett is rá vannak utalva a szülői adományokra. Miután a szülők beszélgetések keretében megismerték az iskola gazdasági helyzetét, tájékoztatást kaptak az aktuális tanév költségvetéséről, a családok maguk állapítják meg hozzájárulásuk összegét úgy, hogy egyfelől az iskola működésének szükségleteit, másfelől saját anyagi lehetőségeiket is figyelembe veszik. Így kialakul egy olyan közösség, melynek minden tagja egyenlő mértékben, a saját tehetősségének függvényében támogatja gyermeke oktatását, ezzel az intézmény stabil működtetését, felelősséget vállalva és hordozva az iskola további fennmaradásáért, fejlődéséért, további sorsa alakulásáért. Alapelv: egyetlen gyermeket sem utasítunk el anyagi okok miatt!